Túlélték a második világháborút, majd 70 év boldogság után együtt távoztak

Manapság olyan nehéz megfelelő párt találni magunk mellé. Azt gondolnánk, hogy az internet elterjedésével mindez könnyebb lett, de sajnos nem így van. A gond az, hogy a kapcsolatok egyre inkább felszínesek. Ritkán alapul mély érzelmeken. Egyesek szerint a sírig tartó szerelem egy ostoba legenda, melyet a romantikus filmek és a könyvek próbálnak lenyomni a torkunkon. Mi meg csak ülünk otthon a macskáinkkal és azon siránkozunk, hogy örökre egyedül maradunk.

Néha az élet tényleg olyan, mint egy hollywoodi filmben.

Isabell Whitney és Preble Staver az 1940-es években találkozott először. Egy vakrandira mentek el, de ahogy mondani szokás, egyből becsapott a villám. Volt ott szikra, láng, szívdobbanás… minden. Ilyen téren minden hibátlan volt, ellenben az élet soha nem ilyen egyszerű. Nem kínálja tálcán a boldogságot. Az ő kapcsolatukban is ott volt az ördög pecsétje.

A második világháború a küszöbön állt és mindketten úgy tervezték, hogy csatlakoznak a szövetségesekhez. Isabell tengerészeti nővérként, Preble pedig tengerészgyalogosként indult a csatába.

A háború után pár hónappal újra felkeresték egymást. 1946. február 15-én összeházasodtak és 7 évtizeden keresztül éltek mesébe illő boldogságban.

5, azaz ÖT gyermekük született, melyeket mind tisztességben felneveltek. Isabell tartotta össze a családot, Preble pedig megkereste a kenyérre valót. A kapcsolatuk mesébe illő volt. Olyan szoros kötelék volt a szerelmespár között, mely még Hollywoodban sincs. Persze az élet folyamatos megpróbáltatások elé állította őket. Peter fiúk egy balesetben életét vesztette.

A lányuk így mesélt róluk.

“A valaha élt legcsodálatosabb emberek voltak. Anyám egy nagyon fontos dologra tanított meg. Arra, hogy senkit nem változtathatok meg, viszont a saját hozzáállásomat másokhoz igen. Ez volt a mottóm egész életemben.”

“Édesapám kissé morcos, vaskalapos férfi volt. Sokkal szigorúbb, mint anyám. De mindkettőjüket jól lehetett kezelni.”

A pár 2013-ban öregek otthonába kényszerült, ugyanis Isabellnél öregkori demenciát diagnosztizáltak. Sajnos a betegség tünetei hónapról hónapra súlyosbodtak.

A 96. születésnapjához közeledve Preble engedélyt kért az ápolóktól, hogy Isabellel tölthesse az éjszakát, melyet engedélyeztek neki.

“Nem szóltak egymáshoz. Egyszerűen csak szorították egymás kezét és szépen lassan álomba szenderültek.”

A gyerekek pár hónappal később rossz híreket kaptak. Azt mondták nekik az orvosok, hogy ideje elbúcsúzni az édesanyjuktól mert nagyon elgyengült már.

A gyerekek és az idős apa is ott volt a szobában. Preble mellé feküdt, megfogta a felesége kezét és szorította. Az egész olyan szeretetteljes volt és meghitt. A pap imádsága után kettesbe hagyták őket.

Megkérdeztük apámat, hogy “Ugye tudod, hogy egyszer el kell engedned a kezét?” Amire az idős férfi elkezdett zokogni.

Magukra hagyták őket egy kis időre. Mire visszatértek már mindketten eltávoztak. Együtt aludtak el örökre. Úgy vélik, hogy Preblenek már nem volt helye ezen a világon a szerelme nélkül, ezért követte őt az örökkévalóságba.

Mit gondoltok? Írjátok meg a véleményeteket kommentben!